1. példa:
Egyszerűen kezdjük az első példánkkal. A C++ kódok végrehajtásához szükségünk van néhány fejlécfájlra. Tehát belefoglaljuk a szükséges fejlécfájlokat ebbe a kódba. Az „iostream” fejlécfájl elengedhetetlen, mert ebben a kódban meg kell jelenítenünk néhány adatot, és ez a fejlécfájl támogatja a „cout” funkciót. Ezután van „cstdlib”; ez a fejléc olyan metódusokat biztosít, mint a „getenv()” metódus.
Most hozzáadjuk a „namespace std”-t, így nem kell „std”-t hozzáadnunk a „cout()” függvényekkel a kódunkban. Ezt követően a „main()” függvény meghívásra kerül. Ezután helyezzük el a „char*”-t, amely egy mutató „var_1” néven. Ezután ebben a „var_1” változóban elhelyezzük a „getenv()” függvényt, és a „SESSIONNAME” paramétert adjuk át.
Ezután hozzáadunk egy „if” feltételt, amely ellenőrzi, hogy a „var_1” nem egyenlő-e a „NULL” értékkel. Ha a „var_1” nem null, akkor először a környezeti változó nevét írja ki. Ezután a következő sorban kiírja az adott változó értékét. De ha a „var_1” értéke „NULL”, akkor nem jelenít meg semmilyen üzenetet, és a kód leáll.
1. kód:
#include
#include
segítségével névtér std ;
int fő- ( )
{
char * was_1 ;
was_1 = gettenv ( 'SESSIONNAME' ) ;
ha ( was_1 ! = NULLA )
cout << 'A változó neve: SESSIONNAME' << endl ;
cout << 'A környezeti változó a következő: << was_1 ;
Visszatérés 0 ;
}
Kimenet :
Ez a kimenet megjeleníti a környezeti változó nevét, amelyet a „getenv()” függvény paramétereként adunk hozzá, és ennek a környezeti változónak az értékét. Ezt az értéket a kódunkban található „getenv()” függvény segítségével kapjuk meg.
2. példa:
Most van egy másik példánk. A kódunkat a szükséges fejlécfájlok hozzáadásával kezdjük. Ezután beírjuk a „namespace std” szót. Ezután elérjük a „main()” függvényt, amelyben létrehozunk egy „char*” mutatót „newEnv_var” néven, és inicializáljuk a „Path” környezeti változó nevével. Ezután hozzáadunk egy másik „char*”-t, amely egyben itt is egy mutató, és elnevezzük „myValue”-nak.
Most inicializáljuk a „myValue” változót a „getenv()” függvénnyel, és átadjuk a „newEnv_var”-t ennek a „getenv()” függvénynek; ez a függvény paramétere. Ez a „newEnv_var” változó tartalmazza a környezeti változó nevét, ahogyan a „PATH”-val inicializáljuk. Ezután egy „if” feltétel kerül hozzáadásra annak meghatározására, hogy a „myValue” egyenértékű-e a „NULL” értékkel vagy sem. Ha a „myValue” nem null, akkor először a környezeti változó neve kerül kinyomtatásra, majd a következő sorban a változó értéke. Ha azonban a „myValue” értéke „NULL”, nem jelenik meg üzenet, és a kód itt ér véget.
2. kód:
#include#include
segítségével névtér std ;
int fő- ( )
{
char * newEnv_var = 'PÁLYA' ;
char * myValue ;
myValue = gettenv ( newEnv_var ) ;
ha ( myValue ! = NULLA ) {
cout << 'A változó =' << newEnv_var << endl ;
cout << 'Az érték =' << myValue << endl ;
}
más
cout << 'Változó nem létezik!' << myValue ;
Visszatérés 0 ;
}
Kimenet:
Most a terminálon a „PATH” környezeti változó értékét mutatja, amelyet a kódunk „getenv()” függvényével kapunk. Minden számítógépen más, mivel az elérési út minden számítógépen más.
3. példa:
Íme egy másik példa: beírjuk a „namespace std” szót a kódunk elejére, miután beépítettük a szükséges „iostream” és „cstdlib” fejlécfájlokat. Ezután belépünk a „main()” metódusba, ahol létrehozunk egy „char*” mutatót „myVar” néven, és inicializáljuk a „PUBLIC” környezeti változó nevét.
Ezután létrehozunk egy új „char*”-t, „myValue” néven; ez is egy mutató. Most, hogy a „myVar” megkapja a „getenv()” függvényt, amellyel inicializáljuk a „myValue” változót, ez egy függvényargumentum. Mivel a „PUBLIC” értékkel inicializáljuk, a környezeti változó nevét ez a „myVar” változó tartalmazza.
Ezután annak megállapítására, hogy a „myValue” egyenlő-e a „NULL” értékkel, egy „if” feltételt adunk hozzá. A környezeti változó neve jelenik meg először a képernyőn, ha a „myValue” nem null, és a változó értéke a következő sorban jelenik meg. Ezután hozzáadjuk a másik részt, amely akkor fut le, ha az adott feltétel nem teljesül. Itt kinyomtatunk egy üzenetet, amely közli velünk, hogy a „Változó nem található itt”.
3. kód:
#include#include
segítségével névtér std ;
int fő- ( )
{
char * myVar = 'NYILVÁNOS' ;
char * myValue ;
myValue = gettenv ( myVar ) ;
ha ( myValue ! = NULLA ) {
cout << 'A változó =' << myVar << endl ;
cout << 'Ez az érték =' << myValue << endl ;
}
más
cout << 'Itt nem található változó..!!' << myValue ;
Visszatérés 0 ;
}
Kimenet:
Ebben a kimenetben jelenik meg annak a környezeti változónak a neve, amelyet paraméterként adunk hozzá a „getenv()” függvényhez, annak értékével együtt. Ezt az értéket a kódunk „getenv()” függvényével kaphatjuk meg.
4. példa:
Létrehozunk egy „NewEnv_var[]” nevű konstans char tömböt, amelynek mérete „6”. Ezután az összes lehetséges környezeti változót átadjuk ennek a tömbnek. Ez alatt van egy másik „char *env_value[]” nevű tömbünk, amelynek mérete „6”. Most van egy „for” ciklusunk, és ezeket a környezeti változókat hurkoljuk a „getenv()” függvényből, hogy megkapjuk az összes változó értékét, és tároljuk őket az „env_value” tömbben. Ezen a „for” cikluson belül egy „if” feltételt is elhelyezünk, amely ellenőrzi, hogy a környezeti érték nulla-e. Ha az érték nem null, akkor kiírja az értéket és a változó nevét. Ha nulla, akkor üzenetet jelenít meg, hogy a környezeti változó itt nem létezik.
4. kód:
#include#include
segítségével névtér std ;
int fő- ( )
{
const char * NewEnv_var [ 6 ] = { 'NYILVÁNOS' , 'ITTHON' , 'SESSIONNAME' , 'LIB' , 'SystemDrive' , 'DELTREE' } ;
char * env_value [ 6 ] ;
számára ( int a = 1 ; a <= 6 ; a ++ )
{
env_value [ a ] = gettenv ( NewEnv_var [ a ] ) ;
ha ( env_value [ a ] ! = NULLA )
cout << 'A változó' << NewEnv_var [ a ] << ', és ez a 'Value=' << env_value [ a ] << endl ;
más
cout << NewEnv_var [ a ] << 'itt nem létezik' << endl ;
}
}
Kimenet:
Itt megmutatja a környezeti változó összes lehetséges értékét, és azt az üzenetet is, hogy a „HOME”, „LIB” és „DELTREE” nem létezik, ami azt jelenti, hogy értékük NULL.
5. példa:
No, menjünk előre. Ez az oktatóanyag utolsó példája. Itt létrehozunk egy „4” méretű, „Változó[]” nevű konstans char tömböt, amelyhez az összes lehetséges környezeti változót megadjuk. Most egy „for” hurkot használunk. Ez alatt van egy másik, azonos méretű „4”-es tömb, „char *values[]” néven, és oda helyezzük a „getenv()” függvényt, és a „változó[i]” paramétert adjuk át. Ez a ciklus az összes környezeti változón való iterációra szolgál, lekérve az értékeket a „getenv()” függvényből, és elmentve a „values[]” tömbbe.
Ebbe a „for” ciklusba belefoglaljuk az „if” feltételt, amely meghatározza, hogy a környezeti érték nulla-e vagy sem. Az érték és a változónév kinyomtatásra kerül, ha az érték nem null, és üzenet jelenik meg, ha NULL, ami az „else” részben található.
5. kód:
#includesegítségével névtér std ;
int fő- ( ) {
const char * változó [ 4 ] = { 'NYILVÁNOS' , 'ITTHON' , 'DELTREE' , 'LOGNAME' } ;
számára ( int én = 0 ; én <= 4 ; én ++ )
{
const char * értékeket = gettenv ( változó [ én ] ) ;
ha ( értékeket ! = NULLA ) {
cout << változó [ én ] << ' = ' << értékeket << endl ;
}
más {
cout << változó [ én ] << 'itt nem található!' << endl ;
}
}
Visszatérés 0 ;
}
Kimenet:
Ebben az esetben a környezeti változó lehetséges értékei megjelennek az értesítés mellett, hogy a „HOME”, „DELTREE” és „LONGNAME” értékei nem találhatók itt, ami azt jelenti, hogy ezek NULL értékek.
Következtetés
Ez az oktatóanyag arról szól, hogyan lehet elérni a környezetet C++-ban. Megvizsgáltuk azokat a példákat, amelyekben megtanultuk, hogyan érhetjük el a környezeti változókat egyenként, vagy a tömb használatával, amelyben az összes lehetséges környezeti változót átadjuk, majd a „getenv()” függvény segítségével megkapjuk az értékeket. Ezt a „getenv()” metódust a C++ nyelv biztosítja a szükséges környezeti változóértékek lekéréséhez.